A pusztulás fekete madara

Ez a legelső bejegyzésem a blogon. Elég rövid novella, de azért remélem tetszeni fog! :)

A pusztulás fekete madara

A fenyőerdőben vihar tombolt. Tűlevelek és letört faágak repkedtek mindenfele. A hurrikán ide-oda cibálta a fákat és gyökerestül tépte ki őket a földből.

Az erdő közepén volt egy kis domb. Annak a tetején egy kis fa állt. Nem volt különb a többinél. Ő is magból fejlődött, akárcsak sorstársai. Körülötte is tombolt a szél, verte az eső. De valamiben mégis más volt. A többi fa egymás után adta meg magát a természet erejének, ami elszakította őket az életet jelentő földtől. A kis dombon egyedüliként árválkodott a mi fenyőnk.

Hiába fejtette ki rá teljes erejét a vihar. Ő csak még jobban kiegyenesedett, ezzel azt sugallva a világnak: küzdeni fog.

Erre, mintha válaszként érkezett volna az égből, egy villámcsapás gyújtotta fel az avart. A tűz átterjedt a kidőlt és a meghajolt fákra egyaránt.

Újabb fák dőltek ki hatalmas recsegés, ropogás közepette. A halálra rémült állatok egész hada menekült a pusztítás elől. Nem volt menekvés senkinek. Jobb esetben a kidőlő fatörzsek ütötték agyon őket. Akik rosszabbul jártak, azokat a tűz vette körbe, s rettenetes kínok közepette égett halálra törékeny testük.

Ám egy fenyő, magányosan állt a pusztítás középpontjában. Tűrte, ahogy a szél megtépázza, ahogy a tűz nyaldossa az ágait, s a törzsén egyre magasabbra másznak a lángok. Körülötte már nem volt élet. Megfeketedett csontvázak körül parázslott az avar, égett egy-egy fűcsomó.

Nyomasztó csend telepedett le arra a helyre. Körös-körül nem volt más, csak hamu és elszenesedett farönkök, szerencsétlenül járt állatok csontjai.

Egyedül ennek a pokolnak a közepén élt még a tűz, amely egy fát próbált elemészteni. Sokáig tartotta magát, de végül kidőlt.

Nem recsegve, ropogva, hangosan, mint a többi, hanem halkan, szinte észrevétlenül ért le a földre. Itt ért véget szenvedése, küszködése a halál ellen. A tűz még terjeszkedett rajta, végül ellepte az egész lényét és felemésztette, mintha ott sem lett volna.

Ezt a szörnyűséges gyilkolást, rengeteg élet kioltását senki nem látta, csak egy madár. Egy nagy, fekete madár szállt le egy megcsonkult törzsre. Vele együtt dermesztő hideg telepedett le a környéken. Szeme sárgán, gonoszan villogott. Vijjogni kezdett hangos, rekedtes hangján, majd kiterjesztette hatalmas, éjsötét szárnyait és a levegőbe emelkedett. Nem maradt más utána, csak csend és egy gondolat. Ott kúszott a levegőben mind a kettő. A zavaróbb a gondolat volt, ami mindennek és mindenkinek belefészkelte magát a fejébe. Rendes körülmények között az emberek nem foglalkoznának vele, de ott, akkor összeszorította az élőlények szívét. Akár ember, akár állat, mindenki érezte azt a félelmet, szenvedést, veszteséget, amit ez okozhat. Ez a dolog nem volt nagy. Csak egy kép a lelki szemek előtt és egy gondolat. Egy nagy, fekete madár sziluettje és az a kis mondat, amely így, ezzel borzalmas volt. Itt járt a pusztítás, a halál, a szenvedés. Egy testben.