A pusztulás fekete madara
A
fenyőerdőben vihar tombolt. Tűlevelek és letört faágak repkedtek mindenfele. A
hurrikán ide-oda cibálta a fákat és gyökerestül tépte ki őket a földből.
Az
erdő közepén volt egy kis domb. Annak a tetején egy kis fa állt. Nem volt
különb a többinél. Ő is magból fejlődött, akárcsak sorstársai. Körülötte is
tombolt a szél, verte az eső. De valamiben mégis más volt. A többi fa egymás
után adta meg magát a természet erejének, ami elszakította őket az életet
jelentő földtől. A kis dombon egyedüliként árválkodott a mi fenyőnk.
Hiába
fejtette ki rá teljes erejét a vihar. Ő csak még jobban kiegyenesedett, ezzel
azt sugallva a világnak: küzdeni fog.
Erre,
mintha válaszként érkezett volna az égből, egy villámcsapás gyújtotta fel az
avart. A tűz átterjedt a kidőlt és a meghajolt fákra egyaránt.
Újabb
fák dőltek ki hatalmas recsegés, ropogás közepette. A halálra rémült állatok
egész hada menekült a pusztítás elől. Nem volt menekvés senkinek. Jobb esetben
a kidőlő fatörzsek ütötték agyon őket. Akik rosszabbul jártak, azokat a tűz
vette körbe, s rettenetes kínok közepette égett halálra törékeny testük.
Ám
egy fenyő, magányosan állt a pusztítás középpontjában. Tűrte, ahogy a szél
megtépázza, ahogy a tűz nyaldossa az ágait, s a törzsén egyre magasabbra
másznak a lángok. Körülötte már nem volt élet. Megfeketedett csontvázak körül
parázslott az avar, égett egy-egy fűcsomó.
Nyomasztó
csend telepedett le arra a helyre. Körös-körül nem volt más, csak hamu és
elszenesedett farönkök, szerencsétlenül járt állatok csontjai.
Egyedül
ennek a pokolnak a közepén élt még a tűz, amely egy fát próbált elemészteni.
Sokáig tartotta magát, de végül kidőlt.
Nem
recsegve, ropogva, hangosan, mint a többi, hanem halkan, szinte észrevétlenül
ért le a földre. Itt ért véget szenvedése, küszködése a halál ellen. A tűz még
terjeszkedett rajta, végül ellepte az egész lényét és felemésztette, mintha ott
sem lett volna.
Ezt a
szörnyűséges gyilkolást, rengeteg élet kioltását senki nem látta, csak egy
madár. Egy nagy, fekete madár szállt le egy megcsonkult törzsre. Vele együtt
dermesztő hideg telepedett le a környéken. Szeme sárgán, gonoszan villogott.
Vijjogni kezdett hangos, rekedtes hangján, majd kiterjesztette hatalmas,
éjsötét szárnyait és a levegőbe emelkedett. Nem maradt más utána, csak csend és
egy gondolat. Ott kúszott a levegőben mind a kettő. A zavaróbb a gondolat volt,
ami mindennek és mindenkinek belefészkelte magát a fejébe. Rendes körülmények
között az emberek nem foglalkoznának vele, de ott, akkor összeszorította az
élőlények szívét. Akár ember, akár állat, mindenki érezte azt a félelmet,
szenvedést, veszteséget, amit ez okozhat. Ez a dolog nem volt nagy. Csak egy
kép a lelki szemek előtt és egy gondolat. Egy nagy, fekete madár sziluettje és
az a kis mondat, amely így, ezzel borzalmas volt. Itt járt a pusztítás, a
halál, a szenvedés. Egy testben.
